Valamikor régen lezuhant egy meteorit valahol Oroszországban. A becsapódás környékén minden élőlény elpusztult, a közelben található település porig égett. Hiába keresték a meteoritot, semmit sem találtak. Aztán kezdtek elveszni az emberek. Aki besétált a becsapódás zónájába, sohasem tért vissza. Többen úgy gondolták, hogy ez a meteorit, nem is meteorit volt. Kezdetnek szögesdrótot vontak a Zóna köré, hogy a kíváncsiskodók ne kockáztassanak. Aztán elterjedt a hír, hogy a Zónában van egy hely, ahol teljesülnek a kívánságok. Ez a hely a Szoba. Ettől kezdve úgy őrizték a Zónát, mint a szemük fényét.

A Zónába életveszélyes bemenni. A Zónát tisztelni kell, különben büntet. A legrövidebb út a legkockázatosabb. Minél nagyobb a kerülő az úticél eléréséhez, annál nagyobb biztonságban van a vándor. Az egyenes út a halál. A Zóna csapdák bonyolult rendszere, és mindegyik halálos. Amikor megjelenik benne az ember, minden mozgásba jön. Eltűnnek a régi csapdák, és újak jelennek meg. A korábban veszélytelen helyek járhatatlanok lesznek. Az út hol sima, hol összekuszálódik. Azon az úton visszatérni, amelyiken jöttünk, lehetetlen. Hihetnénk azt is, hogy szeszélyes, pedig az igazság csak annyi, hogy mindig a vándor lelkiállapota szerint változik. Azokat engedi át, akiknek semmi reményük nem maradt. Ilyen a Zóna.

A Zónát a legjobban a Sztalkerek ismerik. Hallgatnak megérzéseikre, tisztelik a Zónát és hálásak neki. Ők vezetik a Szobához azokat, akiknek nem maradt semmijük, és végső elkeseredésükben a Szobától várnak segítséget. Ilyen az Író és a Professzor, akik filmünk elején a Zónába indulnak a Sztalkerrel. A Szoba azonban nem azt a kívánságot teljesíti, amelyet a közepén állva kikiáltunk, hanem azt, ami szívünk mélyén lakozik, amiről legtöbbször nem is tudunk. Aki tehát átlépi a Szoba küszöbét, a legtitkosabb énjével néz farkasszemet. Elpárolog a képmutatás, az önáltatás. Lehull a lepel szépen berendezett aggályosan óvott életéről. Szembesül valódi énjével, aminél nehezebb dolog nincs is a világon.

A Zóna tehát a reménytelen ember lelke. A világmindenség közepe. A reménytelen ember kiutat keres. Hinni akar valamiben. A hitet keresi, önmagát keresi, ami a Szobában van. De a Szoba előtt mindenki megtorpan.

"Ez az értelmiség? Ilyen tudósok, ilyen írók? Semmiben sem hisznek. Milyen emberek ők! Az egyetlen, amire gondolnak, hogy minél drágábban adják el magukat. Hogy jól megfizettessék lelkük minden rezdülését. Tudják, hogy nem hiába születtek, hogy ők elhivatottak. Hogy csak egyszer élnek. Hihetnek az ilyenek valamiben is? Senki nem hisz. Nemcsak ezek ketten, senki! Kit vigyek oda?"

A legszörnyűbb, hogy nem kell senkinek. Senkinek nem kell a Szoba, és a Sztalker erőfeszítései hiábavalók. A Sztalker felesége a film végén megszólítja a nézőt. Világossá teszi, hogy a néző ugyanúgy szereplője a filmnek, mint az Író, és a Professzor. A mi Sztalkerünk maga Tarkovszkij.

Tarkovszkij egyedül a Sztalkert tekintette tökéletesnek filmjei közül, mert nincs benne semmi felesleges. Minden képsornak, minden szónak, a színészek minden rezdülésének jelentése van. A Sztalkerben minden párbeszéd a Leglényegesebbről folyik. Arról, amiről ma már szó sem esik a mozikban.

A Sztalker első változatát elemésztette az anyag. A Moszfilm rossz minőségű filmet adott a rendezőnek, majd Tarkovszkij csak a második részre kapott pénzt. Végül egy rész árából csinálták meg a teljes filmet. Megrendítő a Sztalker sorsa. Számtalanszor elakadt a forgatás, a stáb java része kicserélődött, mégis, bár van valami rettenetes ebben a gondolatban: ennek így kellett lennie. Ez nem csak egy film, a Sztalker egy szobor, egy festmény, egy ikon. Felejthetetlen művészeti alkotás az egyik valaha élt legnagyobb rendezőtöl. Kötelező darab mindenkinek, aki egyszer is feltette magának a kérdést az "élet, a világmindenség, meg minden" tárgykörét illetően.

"Mi volt ez? Meteorhullás? A világűr lakóinak látogatása? Akár ez, akár az, kicsiny országunkban létrejött a csodák csodája - a ZÓNA. Azonnal csapatokat küldtünk oda, amelyek nem tértek vissza. Aztán rendőrkordonnal vettük körül... Valószínűleg helyesen cselekedtünk... Egyébként, nem is tudom, nem is tudom..."

Értékelés:
egy tízes skálán: 10

Rengeteg filmre rámondták már, hogy "ezt nem lehet szavakkal leírni, ezt látni kell", és valóban sok ilyen van, de én nem láttam még egy olyan filmet, amire ez annyira igaz lenne, mint Kenji történetére.

Éppen ezért nem igazán szeretnék most a történettel foglalkozni, de azért néhány szót írok róla: A történések egy tanár, Miyazawa Kenji körül forognak. Kenji született álmodozó, és a világ működésé és az élet értelmét kutatja.

Szóval az anime tulajdonképpen az elveszettségről szól. Valakiről, aki majdnem egész életét abban az időszakban élte, amelyikbe előbb vagy utóbb mindenki eljut, és ha már ott vagyunk csak arra vágyunk, hogy túl legyünk rajta: A kérdések időszaka. Miért vagyunk? Kik vagyunk? Hogy a fenébe működik ez a rohadt világ?
Természetesen idővel a film válaszol a kérdéseire, de nem kell aggódni egyáltalán nem szájbarágósan teszi, de azért nem is csomagolja teljes homályba.

Érdekesség, hogy az összes szereplő macska, ami egy jó ötlet volt, csak sajnos nem igazán tudták kidolgozni őket, és itt elsősorban a mimikára gondolok, de ez csak egy pár percig furcsa. A hátterek és a környezet részletessége és gyönyörűsége pedig teljes mértékben kárpótól minket.

Én eddig három olyan filmet láttam, amit leginkább a "gyönyörű" jelzővel lehet illetni, és ez az egyik. Megjegyzem a másik kettő is japán (hamarosan ezekről is írok). A film összesen nincs egy óra, szóval elég sűrű, de maximálisan megéri az idejét.



Értékelés

Egy tízes skálán: 10

Ha valaki igazán elmerül a filmek világában, nem tudja elkerülni a Kung-Fu filmeket. És ha már Kung-Fu, miért hagynánk ki a gyakran a műfaj királyaként emlegetett Shaolin 36 próbatételét?

A történet a mandzsu uralom alatt lévő Kínában játszódik, mikor az egész nemzet elnyomás alatt élt. A borzasztó körülmények miatt néhány diák úgy dönt csatlakozik a felkelőkhöz, és segítenek egy merénylet megszervezésében. Lin Ju szerint csak akkor van esélyük, ha elsajátítják a Kung-Fu-t, de ez akkoriban csak a shaolin szerzetesek számára volt elérhető. Ezért úgy dönt, elmegy a legközelebbi templomba, ahol megkezdődik maga a film.

Sajnos a bevezető a maga harminc percével elég hosszú, és a borzasztó színészi játék csak rosszá teszi, de szerencsére a templomban játszódó részek sokkal jobbak.

Lin Ju nagy nehezen megérkezik, és a szerzetesek befogadják a rendbe. Innentől San Te néven szerepel. Majd egy évet tölt takarítással, mikor végre megkezdheti a Kung-Fu tanulását. (Itt megjegyezném, hogy nem kellet volna ennyit várnia, csak egy elképesztően vicces, de legalább annyira logikus hiba miatt került erre sor. Nem akarom lelőni a poént, de én sokat nevettem rajta.) Ahhoz, hogy mester legyen belőle harmincöt szobát kell végigjárnia, és persze teljesíteni kell a próbatételeket.

Az első szobákban fizikai képességit teszik próbára, később a különféle fegyverek használatát sajátíthatja el, végül a szelleme kerül előtérbe.

Hamar kiderül, hogy San Te a legtehetségesebb ember, aki valaha a templomban tanult, és rekordsebességgel járja végig a szobákat. Rendkívüli teljesítménye miatt, választhat egy szobát, amit innentől ő irányít, de ő inkább maga mögött hagyja a rendet, és visszatér, hogy szembeszálljon az elnyomókkal.

San Te egy valóban élt, és ő volt az, aki kivitte a Kung-Fu-t a shaolin templomokból.

A film valóban nagyszerű élmény, és megérdemli a kultuszt, ami körülötte van.

Értékelés

 Egy tízes skálán: 8

Szereted a Daft Punk-ot? És szereted az animéket? Akkor az Interstella 5555 neked való.

A film tulajdonképpen nem más, mint a Daft Punk legjobb albumának, a Discoverynek a megfilmesítése. A film 2003-as, grafikájában mégis inkább a '80-as évek retró animéire hasonlít. Dialógusok egyáltalán nincsenek, csupán elvétve néhány Tom és Jerry-re jellemző megoldás a hangeffektekkel. Tulajdonképpen ez egy némafilm, csak nem a megszokott zongorakísérettel, hanem dübörög a house.

A rögtön történet elején egy hatalmas galaktikus koncertet láthatunk, ahol egy zenekar éppen a One More Time-ot játssza. Ám megzavarja őket egy kommandós osztag hirtelen támadása, akik valamiért a zenekar tagjait akarják elkapni, ami egy tag kivételével sikerül is. Hamar kiderül, hogy a támadás megrendelésre volt, mégpedig a Földről. Egy zenei producer meglátta a lehetőség a zenekarban. Persze egy kis fazonigazítás nem árthat: a kötelező agymosás után nem maradhat el a kék bőr fehérre illetve barnára festése, új frizura és ruházat. A Harder, Better, Faster, Stronger kíséretével szerintem ez a legjobb rész a filmben. A zenekar persze egyre sikeresebb (külön érdekesség, hogy az egyik díjat pont a Daft Punk elől viszik el), de az ötödik tag, akit nem tudtak elrabolni, mindent elkövet, hogy társait visszakapja. A történetről többet nem szeretnék elárulni, csak még hozzáteszem, hogy az együttes tagjai írták.

Szóval, aki szereti az animéket és/vagy a Daft Punk-ot, az mindenképpen nézze meg! Sem a történet, sem az animáció nem váltja meg a világot, mégis kiváló szórakozást nyújt. A maga 68 percével még elunni se tudjuk.



Értékelés

Egy tízes skálán: 7

Az első exploitation filmek már az 1920-as évek elején megjelentek, de igazi fénykorukat a 70-es években élték. Ahogy arra a műfaj elnevezése is utal, egy-egy tabutéma reklámerejének kihasználásával („exploit”) csalogatták be a nézőket grindhouse mozikba. Ilyen szempontból talán a pornóhoz hasonlítható a legjobban: ha megvan a filmben, amire a néző vágyik (vér, erőszak, meztelenség), akkor a történet teljesen mellékes dolog. Gyakran előfordult például, hogy a filmet hirdető plakáton lévő dögös hölgyemény nem is szerepelt a produkcióban, csupán a plakát exkluzivitását akarták növelni vele. A műfaj főbb stílusjegyei - a teljesség igénye nélkül - az alacsony költségvetés, a pocsék színészi produkció, a rossz megvilágítás, a gyatra minőség, tehát általában minden, amit a filmkészítés írott, és íratlan szabályai megkövetelnek.

Napjainkban főleg Tarantino és Robert Rodriguez Grindhouse összefoglalójának köszönhetően a műfaj ismét egyre nagyobb népszerűségnek örvendhet. Így történhetett, hogy a Machete után ismét egy „ál előzetes” alapján készült filmmel gazdagodott az exploitationök népes tábora.

A történet meglehetősen egyszerű, dehát ez ugye alapkövetelmény: egy hajléktalan (Rutger Hauer) úgy dönt, hogy új városba költözik. Megérkezvén szomorúan tapasztalja, hogy a város a helyi gengszterfőnök jóvoltából gyakorlatilag egy undorító szemétdomb. Nincsenek szabályok, nincs törvény, bárki megtehet bármit. Mindenütt fosztogatók, punkok, szatírok, erőszaktevők (stb.) garázdálkodnak. Főszereplőnk pedig úgy dönt, hogy egy lőszerből kifogyhatatlan sörétes puska segítségével kisöpri a szemetet az utcáról.

A film követi a hagyományokat. Az elejétől kezdve undorítóan gyomorforgató jelenetek követik egymást egy nagyon laza történetszállal összefűzve. A pozitívumokhoz kell sorolnom viszont, hogy a hangulat valahogy behálózza az embert. Ennek én nem nagyon örültem, végig nyomasztó érzés volt bennem, és fintorogva, össze-összerándulva szemléltem a különböző egyedi szerszámokkal elkövetett csonkolásokat, belezéseket, lefejezéseket. Valahogy nem tudok nevetni az ilyen dolgokon, és egyébként a Machetével ellentétben a film nem is ad rá lehetőséget. Többször elgondolkodtam, hogy miért is nézek ilyesmit, dehát ha már elkezdtem, én bizony végigülöm.

A karakterek laposak, az őket alakító színészek igen gyatrák. Ez alól Rutger Hauer sem kivétel. Azt nem tudtam eldönteni, hogy a karaktermegformálás szándékosan a műfaj sajátosságai miatt lett egyhangú és rossz, vagy csak így sikerült. Végeredmény szempontjából viszont mindegy is, a lényeg, hogy nem jó nézni, a szereplők ál-színészkedését.

A blőd jelenetek a film utolsó harmadában tömegestől zúdulnak ránk. Az idétlen páncélban két lábon járó vaskályhának tűnő könyörtelen bérgyilkosok, vagy a Flashdancet idéző jelenet, amelyben a hajléktalanpárti prosti (Abby) félelmetes fegyvert gyárt magának, azért mosolyt csalnak az arcunkra. A hobó kórházi monológja, vagy Abby utcai szónoklata, melyek elvileg az üzenetet hordozzák, viszont mind unalmas közhelyek. Egyébként a prostituáltat alakító Molly Dunsworth nyújtja talán az egyetlen hiteles alakítást. 

Érezni végig, hogy a film nem veszi komolyan magát, de én nem tudtam nem komolyan venni. A fenti sorokból talán már kitűnt, hogy nem vagyok a műfaj rajongója. Szerintem az ilyen filmekre egyáltalán nincs szükség, de el kell fogadni, hogy az exploitation létezik, és létezni is fog. Ha műfajon belül kellene osztályoznám, simán 7-8 pontot kapna, erre azonban képtelen vagyok, úgyhogy marad az arany középút.

Értékelés

Egy tízes skálán: 5

Okada Izo a híres ronin a sógunátus utolsó korszakában élt. A Hitokiri az ő történetét dolgozza fel. Sajnos nem igazán ismerem a történetet, így nem tudom, mekkora a film valóságalapja. Valószínűleg inkább a legendát dolgozza fel és nem a valóságot.

 

A történet elején a nyomorgó Izo-t láthatjuk, akinek az egyetlen tulajdona a kardja és a páncélja, amit próbál rizsre cserélni. Tudja, hogy ez így nem mehet tovább, ha nem akar éhen halni, el kell adnia a szamuráji címét, vagy bérgyilkosnak kell állnia. Csakhogy ő még soha nem ölt meg senkit, ám egyszer végignézi, ahogy a helyi klán feje Hanpeita Takechi megöli a terület kényérúrát és annak kíséretét. Izo úgy gondolja a gyilkosság neki is menne, sőt még jobban csinálná. A következő jelenetben Izo már a klán embereként jelenik meg.

Hamar kiderül, hogy Izo tényleg tehetséges, és rövid úton a klán első számú gyilkológépévé válik. Azonban fegyelmezetlensége és engedetlensége miatt folyamatos összetűzései vannak Takechi-vel.
Tulajdonképpen a film itt veszi fel az igazi stílusát, ugyanis a történet két fő eleme ekkor bontakozik ki: Az első Izo és Takechi ellentéte, amiből, mint mindenki tudja, Izo csak vesztesen jöhet ki. A második, ami a legfontosabb, és ami gyakorlatilag legendássá tette Izo-t, a főszereplő belső vesződése. Izo folyamatos békekeresése végig kiséri a filmet, a jólétért eladta saját magát és azt, ami egy szamurájnak ennél sokkal fontosabb, a becsületét.

 

Színészekből, ahogy szereplőkből is, kettőt szeretnék kiemelni: Nakadai Tatsuya elképesztően alakít Takechi szerepében, egyszerűen hátborzongató, a film sztárja, mégis Katsu Shintaro, fantasztikusan játssza el Izo szenvedéseit.

 

A film megjelenésekor egy csapásra újította meg az egész keleti filmművészetet. Addig sose látott brutalitással, realista harcokkal és meglepő őszinteséggel rendelkezik. Csak ajánlani tudom.

Értékelés

Egy tízes skálán: 10

Autokrácia: egyeduralom, önkényuralom. Olyan kormányzati forma, amelyben a politikai hatalom egésze egyetlen személy (vagy személyek zárt csoportja) kezében összpontosul.

Rainer Wenger (Jürgen Vogel) a középiskolai tanár azt a feladatot kapja, hogy az ún. „projekt hét” keretében a fenti fogalom mélyreható tanulmányozásával foglalkozzon a kurzust felvevő diákokkal. Wenger tanár úr nem örül a munkának, hiszen ősi punk rajongó lévén szívesebben tanított volna az anarchiáról, ám azt elhappolta előle az iskola legunalmasabb oktatója.

A diákok szintén nem örülnek a témának, és csak a tanár személye miatt jelentkeztek a kurzusra. Már az első órán közlik, hogy ez egy lerágott csont, és a német nép a nácizmus rossz példáján tanulva sosem fogja kétszer ugyanazt a hibát elkövetni. Rainer meglepődik a diákok reakcióján, és egy kísérletbe kezd. Úgy dönt, hogy hosszas magyarázás helyett inkább megmutatja a diákoknak, milyen autokráciában élni.

Megválasztják vezetőjüknek a tanárt, majd az ő irányításával szép lassan létrejön minden, ami egy autokrata államformához kell. Az együvé tartozás érzése, az egyenruha, a fegyelem. Ezek önmagukban nem rossz dolgok, amit egy-két kivétellel a diákok is látnak, de lassan kezdenek az eszme megszállottjává válni anélkül, hogy észrevennék.

Egyenruhát készítenek maguknak, feloldódnak a státuszbeli ellentétek, a kurzusba járó diákok egységbe olvadnak, mozgalmukat pedig elnevezik Hullámnak. Azok a diákok, akik őrzik egyéniségüket, és nem akarnak belépni, a Hullám ellenségeivé nyilváníttatnak, és elnyomás, kiközösítés a sorsuk. Az ártatlanul indult kísérletből valóság lesz. A diákok azt hiszik, hogy valami közös jó dolognak a részesei, mi nézők pedig láthatjuk, milyen könnyű a tömeget manipulálni.

A film szépen lassan, és nagyon pontosan követi végig a folyamatot. Mikor a Hullám egy közös kézjelet is kitalál magának, érezzük, hogy ez már nem játék, és a kísérleti nyulak kiléptek a tanár irányítása alól. Feltárulnak az erős összetartásból adódó kezdeti pozitív dolgok ellentétei, és ahogy halad a film, egyre nyomasztóbb szemlélni, miféle közösség kelt életre.

Nem magyaráz a film, nem tanít, egyszerűen csak mutat egy példát. Mi pedig csak nézzük, ahogy a diákok észre sem véve magukat csúsznak lefelé a lejtőn. Wenger pedig tudja, hogy a gyeplő kiesett a kezéből, mi nézők pedig érezzük, hogy itt már csak a tragédia teremthet rendet. Nincs más hátra tehát, csak az utolsó lecke, amit nekünk nézőknek sem árt az eszünkbe vésni.

A film alapjául az 1967-ben Palo Altóban valóban megtörtént eset szolgált. A valós eseményekből 1981-ben The Wave címmel készült egy amerikai tévéfilm, amit Todd Strasser ugyanebben az évben ifjúsági regénnyé fejlesztett. Ezt a könyvet vette alapul Dennis Gansel, és ültette át egy mai német gimnázium környezetébe.

A megvalósítás nagyon realisztikusra sikerült. A székben ülve elhisszük, hogy ilyesmi bármikor megtörténhet (ahogyan már meg is történt). A forgatókönyv nagyszerű, a színészek is remek munkát végeztek. Dennis Gansel rendező jól összefogott mindent, és egy kiváló filmet tett le az asztalra.

Értékelés

Egy tízes skálán: 10

Steven Arthur Younger, egy muszlin vallásra áttért amerikai állampolgár (Michael Sheen),  feltesz egy videót a világhálóra, melyen közli, hogy három nukleáris bombát helyezett el három különböző amerikai nagyvárosban. Amennyiben az USA nem teljesíti követeléseit mindhárom bomba felrobban. A határidő három nap.

A férfi ezután lecövekel egy forgalmas bevásárlóközpont biztonsági kamerája előtt, és várja, hogy elfogják.

A hadsereg azonnal átveszi az ügyet. Az FBI kapja feladatául a bombák felkutatását. A kutatást Helen Brody ügynök vezeti (Carrie-Anne Moss). A katonaság feladata a fennálló idő alatt minél több információt nyerni a feltételezett merénylőtől. Mivel Younger nem mond semmit, a kormány „H”–hoz, egy tanúvédelem alatt álló specialistához (Samuel L. Jackson) fordul segítségért, aki köztudottan nem válogat az eszközökben.

Várakozásaimmal ellentétben a film nem pörgős akciójelenetekkel operál. Inkább morális síkon közelíti meg a fent ismertetett alapszituációt. A hangsúly a három különböző alapelvet képviselő karakter közötti konfliktus kibontása, melyeknek ütközéspontjában a fizikai eszközökkel való vallatás nagymestere „H” áll.

Az egyik fél a hadsereg, melynek képviselői a köztudatban gerjesztett terrorizmussal szembeni félelemmel az arcukon az emberi jogot megsértve (és a még nem bizonyítottan bűnös jogait megsértve) utasítják „H”-t, hogy szedje ki az információt Youngerből bármi áron. Jellemző momentum, hogy a parancs kiadása után az elöljárók távoznak a kínzóhelyiségből, hogy ne is lássák döntésük következményeit. Érzik, hogy rossz, amit tesznek, úgy gondolják, hogy több millió ember megmentése jogszerűsíti az eljárást, de felelősséget nem vállalnak tettükért.

A másik fél a terrorista, aki nem teljesíthetetlen, és nem rossz dolgokat akar elérni, de rossz eszközökhöz nyúl. Szentül hisz a céljaiban. Szándékosan hagyja, hogy elfogják, és önként vállalja a kínzás megpróbáltatásait. Azt gondolja, célját csak ezekkel a szörnyű tettekkel érheti el, és saját lelkének megnyugtatására vezekelni akar a még el sem követett bűnökért.

A harmadik fél Helen Brody ügynök, aki a törvény, és az emberi jogok védelme mellett tör lándzsát. A kezdetektől hangosan tiltakozik „H” módszerei ellen, aki benne látja meg egyedül az emberi érzelem szikráját, és onnantól kezdve ragaszkodik folyamatos jelenlétéhez. Brody ügynök tiltakozása ellenére mindig hagyja, hogy „H” tovább menjen, és egyre drasztikusabb eszközökhöz folyamodjon. Nem tudja félretenni érzelmeit, és azokra az emberekre gondol, akik meghalhatnak, ha Younger nem beszél. Néha még ő is elveszti a fejét, és szikét ragadva a férfinak ront.

„H” az eszköz, aki képes olyan dolgokra, amire mások nem képesek. Ő az, aki a nagy emberek nehéz döntéseit tettekké alakítja. Ő a döntéshozók lelkének tükre, a marionett baba, aminek zsinórjait azok mozgatják, akiknek nincs gyomruk, hogy közvetlenül megtegyék, amit akarnak, de emberi mivoltukat már régen elfeledték.

„H” mielőtt továbbmegy, minden lépcsőfok előtt visszaigazolást kér a számára az emberi létet képviselő ügynöknőtől. Neki mindenki bűnös, akiről azt mondják. Brody ügynök pedig képtelen leállítani egészen az utolsó lépcsőfokig, ahol kimondja a film parancsolatát:

„Megállj. Elég volt, hiszen emberi lények vagyunk!”

A film végig tartja az elején felvett tempót, figyelünk folyamatosan, és közben érlelődik bennünk a vélemény, mely a végére vagy megegyezik az alkotók üzenetével, vagy különbözik tőle, de ez igazából lényegtelen. Egy valami a fontos: a mozi elérte, hogy elgondolkodjunk a dolgon.

Intelligens, és szórakoztató alkotás, melyet a rég nem látott arcok (Carrie Ann Moss, Samuel L. Jackson) igencsak feldobnak. A téma fontos, és aktuális, méltatlanul elsüllyesztett film. Erősen ajánlott.

Értékelés

Egy tízes skálán: 9

August tiszteletes döbbent arccal bámulja a tévét. A képernyőn egy pornófilm látható, melyben várandós húga, Christina és két férfi művel nem éppen hétköznapi dolgokat. A tiszteletes nemrég tért haza Christina halálának hírére. Húga drog túladagolásban halt meg. Most az ő lakásán ül, és nézi, mire áldozta testvére az életét. „Princess”. Ez volt a művészneve.

A gyermek, aki a képernyőn csak közvetve szerepel, azóta megszületett. Ő Mia, aki most már csak August bácsikájára számíthat. Mikor August találkozik a kislánnyal, egyből észre veszi, hogy nemcsak húga az áldozat. Christina mindenhová magával vitte a kislányt, aki a pornószakma elferdült világában nőtt fel.

Húga sírjának látványa újabb szög August szívébe. Értetlenül szemléli, miféle kegytárgyakkalhalmozták el a lány nyughelyét a lelkes „rajongók”. Fáj, hogy nem tudta megmenteni húgát, bár drogfüggőkkel foglalkozik. Fáj az is, hogy egy cseppnyi tiszteletet sem érez iránta senki. És fáj az is, hogy akik Christinát bevezették ebbe a világba, vígan élik életüket, és semmi gondjuk sincsen.

A tiszteletes haragja minden keresztényi tanítást elemészt. El akarja törölni a föld színéről az összes felvételt, ami húgáról készült, és meg akar fizetni mindenkinek, aki ártott neki és Miának. Az eszközökben pedig nem válogat.

Nyomasztó világot tár elénk az animációs film. Komótosan követi végig az egyre dühödtebb tiszteletes bosszúhadjáratát, aki a kezdeti jóságos Augustból a végére szép lassan egy könyörületet nem ismerő ösztönlénnyé válik, ezzel is szemléltetve, hogy a bosszú legelső áldozata mindig az, aki szomjazik rá. Átérezzük August dühét mi nézők is. Szívesen megfizetnénk a bűnösöknek, de valahogy érezzük, hogy amit művel, az túlzás, hogy a kiszabott büntetés mértéke nem jogos, vagy talán csak egy bizonyos nézőpontból az.

Nem feledkezhetünk meg ugyanakkor arról sem, hogy az igazi áldozat Mia. Ő az az ártatlan lény, aki a leginkább károsodott, de olyan fiatal még, hogy ebből még nem sok mindent ért. Anyja elment, egyedül van, bántották, molesztálták, fél, kétségbe van esve. Mi legalábbis így látjuk. Ő viszont így nőtt fel. Számára ez a természetes dolog, nem tudja, hogy létezik másfajta élet. Együtt játszani más gyerekekkel neki teljesen mást jelent, mint a többieknek. Ezen néha nevetünk, de a rendező egy pillanattal később már gondoskodik róla, hogy a mosoly az arcunkra fagyjon, nehogy elfelejtsük, hogy igazából mit is látunk.

Az animáció gyönyörű, már-már művészi. Az egyetlen zavaró tényező a néha felbukkanó valódi kamerás felvételek keveredése az animációval. A tempó lassú, néha túlságosan is. Ezzel Anders Morgenthaler rendező is egyetért, aki egy nyilatkozatában a lassú tempót az alacsony költségvetéssel magyarázza. Szívesebben vette volna gyorsabbra, ha nincsenek anyagi megszorítások. Elmondása szerint a film fő inspirációs forrása egy japán fotóművész, Nobuyoshi Araki képei voltak, aki prostituáltakról készített fotósorozatot Tokió piroslámpás negyedében, de beállításaiban a nők nem szexuális tárgyként funkcionáltak. A képeit nézve eszébe jutott, hogy akár a húga vagy az édesanyja is lehetne azoknak a nőknek a helyében. És vajon ő mit tenne a tiszteletes helyében. A dán sajtó persze félreértelmezte a filmet, és arra következtetett, hogy a rendező is véres bosszút állna, de aki igazán hajlandó befogadni az alkotást, az tudja, hogy ennek épp az ellenkezője igaz.

Nem könnyű darab, de mindenképpen érdemes megnézni. Ilyen animációs filmet még sokáig nem fogunk látni.

Értékelés:
egy tízes skálán: 8
 

Mit tennél, ha tudnád, hogy csak perceid vannak hátra?

Colter Stevens (Jake Gyllenhal) kapitány nem is sejti, hogy ez lesz a legégetőbb kérdés, mikor egy chicagoi vonaton magához tér egy idegen ember testében. Fogalma sincs, hogyan került oda, hiába kutat emlékezetében, egy afganisztáni katonai akció emlékképein kívül semmire sem emlékszik. Próbál ismerkedni az új környezettel, pórbálja kitalálni hol van, de gondolatmenetét félbeszakítja egy hirtelen esemény: a vonat felrobban, a katasztrófát pedig egyetlen utas sem éli túl.

Stevens kapitánynak nincs jó napja. Most egyfajta gépezetben találja magát, és ismét fogalma sincs, hogyan került oda. Egy katonai egyenruhában lévő nő látja el mindenféle utasítással, akit egy apró monitoron lát. Megtudja, hogy egyfajta szimulációban van, melyet a vonat egyik áldozatának agysejtjeiből hoztak létre. Ismét visszaküldik ugyanoda, és mindössze nyolc perc áll rendelkezésére a vonat robbanása előtt, hogy azonosítsa a merénylőt. Ha nem sikerül, újra visszaküldik, aztán újra, és újra, amíg nem jár sikerrel.

Az érdekes alapszituáció, és a szokatlan nyomozási módszer a film első harmadában még igen jó szórakozást nyújt. A többszöri „újratöltés” után azonban fokozatosan lankad a figyelmünk, az ismétlődések nagyon nehézkesen viszik előre a történetet, és igen nagy a kísértés, hogy úgy döntsünk, inkább máskor fejezzük be a filmet.

Persze ilyet egy igazi mozirajongó sosem tesz. Nézzük, ülünk, és várunk. Várakozásunk pedig elnyeri méltó jutalmát. A befejezés meglep, a végkifejletnél a film szinte műfajt vált. A merénylet, és több millió ember élete helyett az élet múlandósága kap hangsúlyt. Mit tegyünk, ha tudjuk: csak pár perc van hátra. Mik az igazán értékes dolgok az életben? Colter Stevens már tudja ezt, és ha megnézzük a filmet, talán nekünk is lesz sejtésünk. Jó érzés tölt el ilyenkor bennünket, nézőket. Elfeledtük a kezdeti bosszúságokat, és úgy érezzük, érdemes volt rászánni az időt.

Elégedett mosollyal kelnénk fel a székből, de aztán szembesülünk a valósággal: még nincs vége a filmnek. Ajkaink legörbülnek, megmarkoljuk a karfát, és bátran vállaljuk, ami jön. Az endingen kevés volt a cukormáz, hát raktak rá még egy lapáttal. Tudjuk jól, ezt innen már csak elrontani lehet, úgyhogy nem érhet meglepetés. Hátradőlünk, és várjuk a rettenetet.

A Hold után Duncan Jones nem távolodott el a sci-fitől. A Forráskód megfelelő iparos munka lett, de nem tud kiemelkedni a műfaj átlagos alkotásai közül. A képi megvalósításra összességében nem lehet panaszunk, egyedül a forráskód „kapszulájának” díszlete hagy némi kívánni valót, ugyanis épphogy eléri a Csillagkapu sorozat korai évadainak színvonalát. Ez roppant illúzióromboló tud lenni az erre érzékenyek számára, és a cselekményszál sem olyan izgalmas, hogy állandóan elterelje róla a figyelmet. A színészi munka nem kiemelkedő, de rossznak sem mondanám. Akit érdemes megemlíteni, az Jeffrey Wright, aki a forráskód feltalálóját, Dr. Rutledget alakítja.

Jones igazi popcorn mozit alkotott, ami a felső kategóriába emelkedhetett volna, ha az erőltetett befejezés nem rontja le a kezdés színvonalára. Úgy érzem a tehetséges rendező nem kapott szabad kezet, és ez meglátszik az összképen. Ha a kényszerített happy end elmarad a végéről, akkor gondolkodás nélkül nyolc pontot adnék rá, de így…

Értékelés

Egy tízes skálán: 6,5

Malik El Djebena (Tahar Rahim) tizenkilenc éves. Először került felnőtt büntetés végrehajtási intézménybe. Hat évre ítélték el. Sebhelyes, megviselt arca az utcai élet viszontagságait tükrözi.

A börtön csupa beton, és rács. Nyomasztó világ, ahol az ember egyedül van, noha több százan veszik körül. Csak magára számíthat. Az őrök levegőnek néznek mindenkit, hacsak nem lobogtat feléjük valaki vastag pénzköteget.

Röviddel érkezése után kerül a szomszédos cellába egy folyamatban lévő per koronatanúja Reyeb (Hichem Yakoubi). A börtön korzikai csoportja felajánl Maliknak egy üzletet: vagy megöli Reyebet, vagy ő hal meg, Malik pedig az életet választja.

A gyilkosság után a két szék közé esik. A korzikaiak nem tartják velük egyenrangúnak, az arabok pedig a fehérek talpnyalóját látják benne. A két tábor között kell lavíroznia.

Szokatlanul nyersen, szinte sokkolva tárja elénk Jaques Audiard a nyomasztó börtönvilágot. A hangulat, szinte az első kép letaglóz, és nem ereszt egészen a film végéig. Az erőszak, és a kiszolgáltatottság minden képkockán jelen van. A börtönélet hűen tükrözi a francia társadalom nehézségeit, az etnikai csoportok ellentéteit.

A film alapvetően a két fő karakter, a fiatal bűnöző Malik, és a korzikai keresztapa, César Luciani közötti viszonyra épül. A fiatal fiú börtönbe kerülésekor a mindenható Lucianitól függ. A gyilkosságért cserébe megvédik, megvan mindene, de sosem fogadják be. Csak egy mocskos arabnak tartják, és ezt többször közlik is vele, miközben a ruháikat mossa, kávét főz nekik, vagy éppen mosogat utánuk. Malik közben olvasni, és írni tanul, megtanulja a korzikaiak nyelvét, kihallgatja beszélgetéseiket, és figyeli piszkos üzleteiket, míg végül fordul a kocka, és az egykor volt keresztapából csak egy szánalmas öregember válik.

A főszereplő karakterfejlődése is mesterien megkomponált. Malik ugyan arab származású, de nem vallásos (disznóhúst eszik), ugyanakkor a korzikaiak köze sem tartozik. Talán az egyetlen a börtönben, aki nem tartozik sehová. Egy érzelmekre képtelen fiúként vonul be, távozásakor pedig átöleli időközben született keresztfiát, és annak anyját.

A színészi játék kiváló. Az eddig csak TV-s produkciókban szereplő Tahar Rahim tökéletesen megállja a helyét nagyjátékfilmben is. És nem feledkezhetünk meg a Lucianit alakító Niels Arestrupról sem.

Azért azt sem mellékes megemlítenünk, hogy mit sugall a történet. Az iskolázatlan fiatal srác az utcán nyomorogva a mindennapi bűnözés folyományaként börtönbe kerül. A börtön elvileg olyan intézmény, ami a bűnözők átnevelésére, oktatására hivatott. Vajon mi lett volna Malikból, ha mondjuk a seregbe, kerül? Talán ugyanúgy megtanult volna olvasni, írni, fegyelmet tanult volna, és rendet. A sereg helyett azonban börtönbe zárták, ahol végül a városi alvilág vezetőjévé „képezte magát”.

Nagyon nehéz film, kell hozzá a megfelelő hangulat, de mindig emlékezni fogunk rá. Az egyetlen hiányosság, amit fel lehet hozni talán az lehet, hogy a belső folyamatok ábrázolása mellett néhol kicsit elnagyolt a külső történetszál vezetése. A változások ugrásszerűen követik egymást, és a lépcsőfokok közötti átmenet nem mindig egyértelmű a néző számára. Ennek ellenére a film kiváló alkotás, mindenkinek ajánlom, aki szereti az európai filmeket (azoknak is, akik nem).

Értékelés

egy tízes skálán: 8

Japán, 1844.

A feudális birodalom urai előtt komor jövőkép rajzolódik ki. Elterjedt a hír, hogy a sógun egy éven belül a sógunátusba invitálja a szadista, és mazochista hajlamairól ismert mostohatestvérét, Naritsugu Matsudairát.
 

Az indító jelenetben rögtön egy nagyúr hara-kiri szertartását követhetjük nyomon, amit a döntés elleni tiltakozásképpen visz véghez az uralkodó udvarán.
 

Naritsugu nagyúr a sógunátus támogatását maga mögött tudva gyilkos ámokfutásba kezd abirodalomban. Puszta kedvtelésből irt ki családokat, csonkít meg asszonyokat, gyermekeket. A tartományok vezetői úgy gondolják, ha egy ilyen ember a hatalom közelébe kerül, az a birodalom biztos pusztulását jelenti. Felbérelik hát a legendás ronint, Shinzaemon Shinadát, a kegyetlen hadúr meggyilkolására. Shinada összeállít az öngyilkos küldetésre egy 12 fős szamuráj csapatot, majd útra kelnek, hogy Ocsiai faluban lecsapjanak a nagyúrra, és 70 fős kíséretére.

A fenti felvezetéssel a film történetét nagyjából le is fedtem, ne számítsunk váratlan
fordulatokra, vagy több szálon futó bonyolult cselekményre. Jelen van azonban a Miikétől nem is oly távoli humor, és a kiváló dialógusok.

A mozi első fele meglehetősen lassú tempóban halad. Ennek ellenére Miike nem fektetett nagy hangsúlyt a karakterek finom ábrázolására. Helyette inkább Naritsugu kegyetlenkedéseit mutatja be a tőle megszokott groteszk stílusban, illetve a Shinzaemon, és Naritsugu úr első szamurája - Hanbei Kitou – közötti konfliktusra koncentrál, melynek oka a szamuráj lét lényegének ellentétes értelmezéséből ered:
Shinzaemon szerint a szamurájnak a nép, és a birodalom védelme a legfontosabb feladata, míg Hanbei szerint egy ronin egyetlen dolga az engedelmesség, a kérdés nélküli parancsvégrehajtás.

A film második felében a rajtaütéskor a tempó hirtelen felgyorsul, és mit sem veszt magával ragadó lendületéből egészen a végkifejletig. A film elején sokkolóan, és váratlanul ható erőszak itt már stílusos, és furcsa módon szemet gyönyörködtető. Tulajdonképpen egy 45 perces monumentális akciójelenetnek lehetünk szem – és fültanúi, Takashi Miike egyedülálló, mesteri stílusában olyan nem mindennapi hangulattal, és megoldásokkal, melyekről a közelmúltban bemutatott The Expendables csak álmodozhat.

Külön érdekesség a csapat tizenharmadik tagja. Mikor a tizenkét fős csapat eltéved az erdőben, az útjukba akadó helyi vadász vezeti ki őket a rengetegből egészen a faluig, és végül csatlakozik is hozzájuk. Ő botokkal és kövekkel harcol, és közben fennhangon a szamurájokon gúnyolódik. Naritsugu nagyúr megöli, ám a film utolsó jelenetében megjelenik sértetlenül, és kisétál a faluból. Harcmodorából, majomszerű mozgásából arra lehet következtetni, hogy ő a japán sinto-buddhizmus szerint az istenek szóvivője, vagy az istenek megtestesülése. Megjelenésével, majd csatlakozásával a 12 fős szamuráj csapat egyben isteni jóváhagyást is kapott a „jó” érdekében tett tömeges mészárláshoz, és a feudalizmus elleni küzdelemhez.

Takashi Miike kiválóan dolgozta fel az 1963-as eredeti alkotást, varázslatos képi világgal, és tökéletes megvalósítással.

– Hanbei... Úgy gondolod, hogy ilyen lehetett a belháborúk kora?
– Lehetséges.
– Ez varázslatos. A halál az élet ajándéka. Ha egy férfi jelentéktelenül él, akkor milyen hitvány is az élete. Óh, Hanbei. Csodálatos dolgok jutnak az eszembe. Ha majd a Sógun tanácsába választanak, visszahozom a "Háborúk Korszakát."

Értékelés

egy tízes skálán: 10
 

Charly Mattei (Jean Reno) a marseillei maffia egykori vezére visszavonultan él. Lánya kérésére eladta minden érdekeltségét gyermekkori barátjának Tony Zacchiának (Kad Merad), és kivonta magát az alvilági ügyekből. Egy napon azonban – ki tudja miért – egy parkolóházban merényletet követnek el ellene, ahol 22 lövés találja el. A támadást csodával határos módon túléli, és bosszúhadjáratot indít támadói felkutatására, és likvidálására.

A rutinosabbak az alapszituáció alapján egy átlagos bosszúfilmre számítanak, és pontosan ezt is fogják kapni. Igen, sajnos az „átlagos” jelző még hangsúlyosabb lesz, mire a film végéhez érünk.

A beállítások, a fényképezés nagyszerűre sikeredett. A rendező tisztességes munkát végzett. A tempó végig feszes, nincsenek üresjáratok.

A színészek is megállták a helyüket. Jean Reno hozza a szokásos formáját, a rendőrnőt alakító Marina Fois pedig egyenesen brilliáns. Talán csak Kad Merad nem találja a helyét az íratlan alvilági törvényekre fittyet hányó maffiavezér szerepében.

Ha ennyire eltalálták az alkotók a technológiai részleteket, akkor vajon mi az ami miatt a film nem emelkedik ki az átlagból? A válasz: a történet.

A forgatókönyv igencsak kevés eredeti ötletet tartalmaz. Gyakorlatilag semennyit. Hiányoznak az összetett, érdekes karakterek, az eredeti dialógusok, de leginkább egy olyan komplex sztori hiányzik, ami felérne az igencsak jól sikerült technikai, és színészi megvalósítás szintjére.

A bemutatott alvilág – ami elvileg a történet ringató bölcsője – egyáltalán nem hihető. A maffiózók reakciói néha érthetetlenek, néha feleslegesen eltúlzottak. A drámai hatás fokozása helyett, ezek a jelenetek inkább esetlennek, és oda nem illőnek hatnak. Olyan, mintha egyes jeleneteket azért írtak volna bele, mert az ilyen típusú filmekben kell, hogy legyen olyan szituáció, amikor a főnök kérdés nélkül fejbe lövi a „csúnyán néző” kapitányát. Vannak olyan filmek szép számmal, ahol ezek a dolgok példa értékűen vannak ábrázolva, lehetett volna onnan tanulni.

Ordít a vászonról, hogy nem fektettek elég energiát a történet kidolgozására, és ez rányomta a bélyegét a filmre. Végig érezzük, hogy csak egy kis időráfordítás kellett volna, és mérföldekkel jobb végeredmény születik. Hiányoznak a váratlan fordulatok, nincsen több szálon futó cselekmény, ami fokozná kicsit az érdeklődést. A végére betűzött fordulat sem üt el a nagy egésztől: erőltetett és izzadtságszagú.

Azért nem kell mindjárt kukába dobni a DVD lemezt, egy „nemgondolkodós” fáradt esti filmezéshez tökéletesen megfelel, maradandó nyomokat azonban senkiben sem fog hagyni.

Értékelés:

egy tízes skálán: 6

Az 1993-as Oscar díj átadás után sokan nemtetszésüket fejezték ki a győzteseket illetően. A közönséget leginkább a “legjobb film”, és a “legjobb rendező” kategóriák eredménye osztotta meg. Mindkettőt Clint Eastwood ill. Nincs bocsánat című filmje nyerte el. Sokan gondolták úgy, hogy ez a film nem más, mint egy unalmas western, amelyben Eastwood a már jól begyakorolt (és a kritikusok által gyűlölt) egysíkú hunyorító nézéssel előrántja a Colt-ot, megfizet a gonosztevőknek, majd megdicsőülve, naplementével a háttérben, glóriával a feje fölött kilovagol a tájból. Nézzük meg közelebbről, valóban ennyiről van-e szó csupán.

Eastwood westernje igen formabontó, sosem volt ilyen előtte, és utána sem készült még hasonló. Talán nem is western. A szó klasszikus értelmében legalábbis biztosan nem. Felhagy a hagyománnyal, hogy piedesztára emelje a hírhedt pisztolyforgatókat, akik szempillantás alatt képesek végezni egy kisebb tömeggel, anélkül, hogy akár egy arcizmuk is megmozdult volna.

Willam Munny (Clint Eastwood) is ilyen, legalábbis valaha ilyen volt. Gátlástalan gyilkos, aki hajdanán gondolkodás nélkül hidegvérrel megölt mindent, ami élt és mozgott. Asszonyokat, gyerekeket, mindent. Nem volt bocsánat. Aztán találkozott egy hölggyel, aki mindent megváltoztatott. Feleségül vette, a tanyasi élet magányába vonultak, gyermekeik lettek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Legalábbis az egyikük. Munny most is ott él két gyermekével. Minden nap virágot visz felesége sírjára, aki szerelmével felemelte, és kiutat mutatott neki bűnös életének sötét alagútjából.

Évek óta nem lovagolt, nem fogott fegyvert, és embert sem ölt. Egy nap egy suhanc fejvadász keresi fel, hogy társuljon vele. Néhány semmirekellőt kellene elkapni, akik igencsak helybenhagytak egy örömlányt az egyik városi bordélyban. A vérdíj ígéretesen nagy, úgyhogy a kiöregedett, Munny úgy dönt, még egyszer utoljára felveszi régi énjét, aztán a kapott pénzből új életet kezd a gyerekekkel. Segítségül hívja régi fegyvertársát Ned Logan-t (Morgan Freeman), és hárman nekivágnak az útnak.

A filmben nincsenek klasszikus értelemben vett hősök. A jó és a rossz közötti határ maszatolt krétafolt csupán. Vége annak a korszaknak, mikor a hős cowboyok belovagolnak a banditák által elnyomott faluba, és az ellenséget halomra ölve a mennybe emelkednek. Itt az örömlányok az áldozatok, az országszerte híres gyilkos a megmentő, és a szadista seriff (Gene Hackman) a törvény őre.

A fő karakterek szinte kivétel nélkül keresik magukat. A felesége kedvéért farmerré lett hidegvérű gyilkos, a zöldfülű fejvadász, aki sosem ölt még embert, a kegyetlen, és hidegvérű seriff, aki kétségbeesetten próbálkozik az emberek szemében a világ legkedvesebb emberének látszani mind-mind identitászavarokkal küszködő emberek.

Különösen jól sikerült a törvény őrének karakterábrázolása, amiben Hackmann kiváló színészi játékának nem kevés érdeme van. Bill Dagett, a városi seriff nem válogat az eszközökben. Aki a törvény ellen vét, vagy akárcsak vélhetően megszegi a törvényt, azt igen sajátos büntetésben részesíti. A polgárok szemében azonban jó embernek akar látszani.

Szadista természete elleni belső harcát kiválóan tükrözi a házépítés. Saját kezűleg ácsolja házát, holott nem ért a dologhoz. Kétségbeesetten próbálkozik, de nem akar sikerülni. Az eső elered, a tető pedig beázik. Mindig.

Ugyanez a helyzet vele is. Próbálkozik, de féktelen természetének képtelen parancsolni, és ez vezet később a film végkimeneteléhez is.

Eastwood elmondása szerint a westernt akarta eltemetni a filmmel, ami a látottak alapján sikerült is neki. Kiváló filmet alkotott, lehengerlő színészi teljesítményekkel. Ajánlott megnézni mindenkinek, függetlenül attól, hogy kedveli-e a műfajt vagy sem.

Értékelés:

egy tízes skálán: 10