Japán, 1844.

A feudális birodalom urai előtt komor jövőkép rajzolódik ki. Elterjedt a hír, hogy a sógun egy éven belül a sógunátusba invitálja a szadista, és mazochista hajlamairól ismert mostohatestvérét, Naritsugu Matsudairát.
 

Az indító jelenetben rögtön egy nagyúr hara-kiri szertartását követhetjük nyomon, amit a döntés elleni tiltakozásképpen visz véghez az uralkodó udvarán.
 

Naritsugu nagyúr a sógunátus támogatását maga mögött tudva gyilkos ámokfutásba kezd abirodalomban. Puszta kedvtelésből irt ki családokat, csonkít meg asszonyokat, gyermekeket. A tartományok vezetői úgy gondolják, ha egy ilyen ember a hatalom közelébe kerül, az a birodalom biztos pusztulását jelenti. Felbérelik hát a legendás ronint, Shinzaemon Shinadát, a kegyetlen hadúr meggyilkolására. Shinada összeállít az öngyilkos küldetésre egy 12 fős szamuráj csapatot, majd útra kelnek, hogy Ocsiai faluban lecsapjanak a nagyúrra, és 70 fős kíséretére.

A fenti felvezetéssel a film történetét nagyjából le is fedtem, ne számítsunk váratlan
fordulatokra, vagy több szálon futó bonyolult cselekményre. Jelen van azonban a Miikétől nem is oly távoli humor, és a kiváló dialógusok.

A mozi első fele meglehetősen lassú tempóban halad. Ennek ellenére Miike nem fektetett nagy hangsúlyt a karakterek finom ábrázolására. Helyette inkább Naritsugu kegyetlenkedéseit mutatja be a tőle megszokott groteszk stílusban, illetve a Shinzaemon, és Naritsugu úr első szamurája - Hanbei Kitou – közötti konfliktusra koncentrál, melynek oka a szamuráj lét lényegének ellentétes értelmezéséből ered:
Shinzaemon szerint a szamurájnak a nép, és a birodalom védelme a legfontosabb feladata, míg Hanbei szerint egy ronin egyetlen dolga az engedelmesség, a kérdés nélküli parancsvégrehajtás.

A film második felében a rajtaütéskor a tempó hirtelen felgyorsul, és mit sem veszt magával ragadó lendületéből egészen a végkifejletig. A film elején sokkolóan, és váratlanul ható erőszak itt már stílusos, és furcsa módon szemet gyönyörködtető. Tulajdonképpen egy 45 perces monumentális akciójelenetnek lehetünk szem – és fültanúi, Takashi Miike egyedülálló, mesteri stílusában olyan nem mindennapi hangulattal, és megoldásokkal, melyekről a közelmúltban bemutatott The Expendables csak álmodozhat.

Külön érdekesség a csapat tizenharmadik tagja. Mikor a tizenkét fős csapat eltéved az erdőben, az útjukba akadó helyi vadász vezeti ki őket a rengetegből egészen a faluig, és végül csatlakozik is hozzájuk. Ő botokkal és kövekkel harcol, és közben fennhangon a szamurájokon gúnyolódik. Naritsugu nagyúr megöli, ám a film utolsó jelenetében megjelenik sértetlenül, és kisétál a faluból. Harcmodorából, majomszerű mozgásából arra lehet következtetni, hogy ő a japán sinto-buddhizmus szerint az istenek szóvivője, vagy az istenek megtestesülése. Megjelenésével, majd csatlakozásával a 12 fős szamuráj csapat egyben isteni jóváhagyást is kapott a „jó” érdekében tett tömeges mészárláshoz, és a feudalizmus elleni küzdelemhez.

Takashi Miike kiválóan dolgozta fel az 1963-as eredeti alkotást, varázslatos képi világgal, és tökéletes megvalósítással.

– Hanbei... Úgy gondolod, hogy ilyen lehetett a belháborúk kora?
– Lehetséges.
– Ez varázslatos. A halál az élet ajándéka. Ha egy férfi jelentéktelenül él, akkor milyen hitvány is az élete. Óh, Hanbei. Csodálatos dolgok jutnak az eszembe. Ha majd a Sógun tanácsába választanak, visszahozom a "Háborúk Korszakát."

Értékelés

egy tízes skálán: 10
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.