Mit tennél, ha tudnád, hogy csak perceid vannak hátra?

 

Colter Stevens (Jake Gyllenhal) kapitány nem is sejti, hogy ez lesz a legégetőbb kérdés, mikor egy chicagoi vonaton magához tér egy idegen ember testében. Fogalma sincs, hogyan került oda, hiába kutat emlékezetében, egy afganisztáni katonai akció emlékképein kívül semmire sem emlékszik. Próbál ismerkedni az új környezettel, pórbálja kitalálni hol van, de gondolatmenetét félbeszakítja egy hirtelen esemény: a vonat felrobban, a katasztrófát pedig egyetlen utas sem éli túl.

 

Stevens kapitánynak nincs jó napja. Most egyfajta gépezetben találja magát, és ismét fogalma sincs, hogyan került oda. Egy katonai egyenruhában lévő nő látja el mindenféle utasítással, akit egy apró monitoron lát. Megtudja, hogy egyfajta szimulációban van, melyet a vonat egyik áldozatának agysejtjeiből hoztak létre. Ismét visszaküldik ugyanoda, és mindössze nyolc perc áll rendelkezésére a vonat robbanása előtt, hogy azonosítsa a merénylőt. Ha nem sikerül, újra visszaküldik, aztán újra, és újra, amíg nem jár sikerrel.

 

Az érdekes alapszituáció, és a szokatlan nyomozási módszer a film első harmadában még igen jó szórakozást nyújt. A többszöri „újratöltés” után azonban fokozatosan lankad a figyelmünk, az ismétlődések nagyon nehézkesen viszik előre a történetet, és igen nagy a kísértés, hogy úgy döntsünk, inkább máskor fejezzük be a filmet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Persze ilyet egy igazi mozirajongó sosem tesz. Nézzük, ülünk, és várunk. Várakozásunk pedig elnyeri méltó jutalmát. A befejezés meglep, a végkifejletnél a film szinte műfajt vált. A merénylet, és több millió ember élete helyett az élet múlandósága kap hangsúlyt. Mit tegyünk, ha tudjuk: csak pár perc van hátra. Mik az igazán értékes dolgok az életben? Colter Stevens már tudja ezt, és ha megnézzük a filmet, talán nekünk is lesz sejtésünk. Jó érzés tölt el ilyenkor bennünket, nézőket. Elfeledtük a kezdeti bosszúságokat, és úgy érezzük, érdemes volt rászánni az időt.

 

Elégedett mosollyal kelnénk fel a székből, de aztán szembesülünk a valósággal: még nincs vége a filmnek. Ajkaink legörbülnek, megmarkoljuk a karfát, és bátran vállaljuk, ami jön. Az endingen kevés volt a cukormáz, hát raktak rá még egy lapáttal. Tudjuk jól, ezt innen már csak elrontani lehet, úgyhogy nem érhet meglepetés. Hátradőlünk, és várjuk a rettenetet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Hold után Duncan Jones nem távolodott el a sci-fitől. A Forráskód megfelelő iparos munka lett, de nem tud kiemelkedni a műfaj átlagos alkotásai közül. A képi megvalósításra összességében nem lehet panaszunk, egyedül a forráskód „kapszulájának” díszlete hagy némi kívánni valót, ugyanis épphogy eléri a Csillagkapu sorozat korai évadainak színvonalát. Ez roppant illúzióromboló tud lenni az erre érzékenyek számára, és a cselekményszál sem olyan izgalmas, hogy állandóan elterelje róla a figyelmet. A színészi munka nem kiemelkedő, de rossznak sem mondanám. Akit érdemes megemlíteni, az Jeffrey Wright, aki a forráskód feltalálóját, Dr. Rutledget alakítja.

 

Jones igazi popcorn mozit alkotott, ami a felső kategóriába emelkedhetett volna, ha az erőltetett befejezés nem rontja le a kezdés színvonalára. Úgy érzem a tehetséges rendező nem kapott szabad kezet, és ez meglátszik az összképen. Ha a kényszerített happy end elmarad a végéről, akkor gondolkodás nélkül nyolc pontot adnék rá, de így…

 

Értékelés

Egy tízes skálán: 6,5

A bejegyzés trackback címe:

https://vagoszoba.blog.hu/api/trackback/id/tr323084103

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása