Valamikor régen lezuhant egy meteorit valahol Oroszországban. A becsapódás környékén minden élőlény elpusztult, a közelben található település porig égett. Hiába keresték a meteoritot, semmit sem találtak. Aztán kezdtek elveszni az emberek. Aki besétált a becsapódás zónájába, sohasem tért vissza. Többen úgy gondolták, hogy ez a meteorit, nem is meteorit volt. Kezdetnek szögesdrótot vontak a Zóna köré, hogy a kíváncsiskodók ne kockáztassanak. Aztán elterjedt a hír, hogy a Zónában van egy hely, ahol teljesülnek a kívánságok. Ez a hely a Szoba. Ettől kezdve úgy őrizték a Zónát, mint a szemük fényét.

A Zónába életveszélyes bemenni. A Zónát tisztelni kell, különben büntet. A legrövidebb út a legkockázatosabb. Minél nagyobb a kerülő az úticél eléréséhez, annál nagyobb biztonságban van a vándor. Az egyenes út a halál. A Zóna csapdák bonyolult rendszere, és mindegyik halálos. Amikor megjelenik benne az ember, minden mozgásba jön. Eltűnnek a régi csapdák, és újak jelennek meg. A korábban veszélytelen helyek járhatatlanok lesznek. Az út hol sima, hol összekuszálódik. Azon az úton visszatérni, amelyiken jöttünk, lehetetlen. Hihetnénk azt is, hogy szeszélyes, pedig az igazság csak annyi, hogy mindig a vándor lelkiállapota szerint változik. Azokat engedi át, akiknek semmi reményük nem maradt. Ilyen a Zóna.

A Zónát a legjobban a Sztalkerek ismerik. Hallgatnak megérzéseikre, tisztelik a Zónát és hálásak neki. Ők vezetik a Szobához azokat, akiknek nem maradt semmijük, és végső elkeseredésükben a Szobától várnak segítséget. Ilyen az Író és a Professzor, akik filmünk elején a Zónába indulnak a Sztalkerrel. A Szoba azonban nem azt a kívánságot teljesíti, amelyet a közepén állva kikiáltunk, hanem azt, ami szívünk mélyén lakozik, amiről legtöbbször nem is tudunk. Aki tehát átlépi a Szoba küszöbét, a legtitkosabb énjével néz farkasszemet. Elpárolog a képmutatás, az önáltatás. Lehull a lepel szépen berendezett aggályosan óvott életéről. Szembesül valódi énjével, aminél nehezebb dolog nincs is a világon.

A Zóna tehát a reménytelen ember lelke. A világmindenség közepe. A reménytelen ember kiutat keres. Hinni akar valamiben. A hitet keresi, önmagát keresi, ami a Szobában van. De a Szoba előtt mindenki megtorpan.

"Ez az értelmiség? Ilyen tudósok, ilyen írók? Semmiben sem hisznek. Milyen emberek ők! Az egyetlen, amire gondolnak, hogy minél drágábban adják el magukat. Hogy jól megfizettessék lelkük minden rezdülését. Tudják, hogy nem hiába születtek, hogy ők elhivatottak. Hogy csak egyszer élnek. Hihetnek az ilyenek valamiben is? Senki nem hisz. Nemcsak ezek ketten, senki! Kit vigyek oda?"

A legszörnyűbb, hogy nem kell senkinek. Senkinek nem kell a Szoba, és a Sztalker erőfeszítései hiábavalók. A Sztalker felesége a film végén megszólítja a nézőt. Világossá teszi, hogy a néző ugyanúgy szereplője a filmnek, mint az Író, és a Professzor. A mi Sztalkerünk maga Tarkovszkij.

Tarkovszkij egyedül a Sztalkert tekintette tökéletesnek filmjei közül, mert nincs benne semmi felesleges. Minden képsornak, minden szónak, a színészek minden rezdülésének jelentése van. A Sztalkerben minden párbeszéd a Leglényegesebbről folyik. Arról, amiről ma már szó sem esik a mozikban.

A Sztalker első változatát elemésztette az anyag. A Moszfilm rossz minőségű filmet adott a rendezőnek, majd Tarkovszkij csak a második részre kapott pénzt. Végül egy rész árából csinálták meg a teljes filmet. Megrendítő a Sztalker sorsa. Számtalanszor elakadt a forgatás, a stáb java része kicserélődött, mégis, bár van valami rettenetes ebben a gondolatban: ennek így kellett lennie. Ez nem csak egy film, a Sztalker egy szobor, egy festmény, egy ikon. Felejthetetlen művészeti alkotás az egyik valaha élt legnagyobb rendezőtöl. Kötelező darab mindenkinek, aki egyszer is feltette magának a kérdést az "élet, a világmindenség, meg minden" tárgykörét illetően.

"Mi volt ez? Meteorhullás? A világűr lakóinak látogatása? Akár ez, akár az, kicsiny országunkban létrejött a csodák csodája - a ZÓNA. Azonnal csapatokat küldtünk oda, amelyek nem tértek vissza. Aztán rendőrkordonnal vettük körül... Valószínűleg helyesen cselekedtünk... Egyébként, nem is tudom, nem is tudom..."

Értékelés:
egy tízes skálán: 10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.